HÍRLEVÉL: Megjelent a Másodvirágzás szerzőjének újabb gyönyörű regénye
A Másodvirágzás szerzőjének, Valérie Perrin első regénye, amellyel berobbant a francia irodalmi életbe, és 13 irodalmi díjat nyert el. Most pedig itt egy újabb írása, A vasárnap koldusai címmel, az Európa Könyvkiadó gondozásában.
Generációkon átívelő történet az emlékekről,
az elmúlt, jelenvaló, plátói, beteljesedett és halált hozó szerelmekről.
A 21 éves Justine két dolgot szeret az életben: a zenét és a hatvan év feletti embereket. Nagyszüleivel és testvérként szeretett unokatestvérével él együtt, akivel egyszerre jutottak árvaságra, amikor 17 évvel ezelőtt a szüleik autóbalesetet szenvedtek. A fiatal lány egy idősek otthonában dolgozik segédápolónőként, és imádja hallgatni a lakók történeteit. Különösen mélyen kötődik a 93 éves Hélène-hez, a 19-es szoba lakójához, aki egész nap az ablak mellett ül, saját meggyőződése szerint a tengerparton, és várja a férjét és a kislányát, hogy kijöjjenek a vízből. Justine egy kék füzetbe kezdi írni Hélène és Lucien szerelmének történetét: a fiú, aki családi halmozódás miatt meg van róla győződve, hogy meg fog vakulni, és a betűket helyesen összeolvasni képtelen lány közötti első kapocs a templom hűvösében, az ujjaikkal közösen olvasott, Braille-írással írt könyv. A különleges szerelmet a háború, árulás, deportálás mellett a távolság, a fogságból hazatérő Lucien összetört teste-lelke és amnéziája is próbára teszi. És miközben Justine kék füzetében Hélène élettörténete magával ragadó regénnyé válik, Justine-nek meg kell küzdenie családja több mint másfél évtizeden át elhallgatott szörnyű titkával is.
Lehet-e újratanulni egy szerelmet?
Lehet-e mentség a szenvedély a legsúlyosabb árulásra?
Megtaníthat-e mások szerelmi története arra, hogy hogyan kell szeretni?
A kivételes elbeszélői képességgel rendelkező Valérie Perrin első regényében olyan finoman fonja össze a két fő történetszálat, hogy az önmagukban is rendkívül poétikus történetek egymást erősítve teszik sokáig emlékezetessé a könyvet.
A kiadványt fordította: Kamocsay Ildikó
A SZERZŐRŐL:
Valérie Perrin 1967-ben született, A vasárnap koldusai (Les oubliés du dimanche, 2015) az első regénye – amellyel berobbant a francia irodalmi életbe. 13 irodalmi díjat nyert el vele, köztük a legjobb első regénynek járó Chambéry-díjat, a Chronos-díjat és a francia könyvesek díját. Irodalmi munkássága előtt fotósként dolgozott, majd 2006-ban találkozott a világhírű filmrendezővel, Claude Lelouchsal, akivel azóta egy párt alkot, és nemcsak filmforgatásokon dolgozik fotósként, de egy ideje besegít a forgatókönyvírásba is. Második könyvét, a Másodvirágzás (Changer l’eau des fleurs, 2018) című regényt 26 nyelvre fordították le, és csak Franciaországban több mint egymillió példányban kelt el. Harmadik regénye Trois címmel 2021-ben jelent meg.
Valérie Perrin 1967-ben született, A vasárnap koldusai (Les oubliés du dimanche, 2015) az első regénye – amellyel berobbant a francia irodalmi életbe. 13 irodalmi díjat nyert el vele, köztük a legjobb első regénynek járó Chambéry-díjat, a Chronos-díjat és a francia könyvesek díját. Irodalmi munkássága előtt fotósként dolgozott, majd 2006-ban találkozott a világhírű filmrendezővel, Claude Lelouchsal, akivel azóta egy párt alkot, és nemcsak filmforgatásokon dolgozik fotósként, de egy ideje besegít a forgatókönyvírásba is. Második könyvét, a Másodvirágzás (Changer l’eau des fleurs, 2018) című regényt 26 nyelvre fordították le, és csak Franciaországban több mint egymillió példányban kelt el. Harmadik regénye Trois címmel 2021-ben jelent meg.
Részletek a regényből:
"Bár Tatának és Mamának hívjuk őket, a nagyszüleim sokkal fiatalabbak, mint a Hortenziák lakóinak többsége. De nem tudom, mikortól számít valaki öregnek. Madame Le Camus, a főnöknőm azt mondja, hogy az öregség akkor kezdődik, amikor valaki már nem tudja egymaga rendben tartani a házát. Azzal kezdődik, hogy a garázsban kell hagynia a kocsiját, mert közveszélyt okoz, ha vezet, és azzal végződik, hogy combnyaktörést szenved. Én azt hiszem, hogy az öregség a magánnyal kezdődik. Akkor kezdődik, amikor valakinek elmegy a társa. Az égbe vagy másvalakihez.
A kolléganőm, Jo azt mondja, hogy az öregség akkor kezdődik, amikor valaki fecsegni kezd, és hogy ez egy olyan betegség, amit már fiatalon is elkaphat az ember. Maria, egy másik kolléganőm szerint a süketséggel kezdődik, meg azzal, hogy valaki naponta tízszer a kulcsait keresi.
Én huszonegy éves vagyok, és naponta tízszer keresem a kulcsaimat."
"Lucien Perrin Millyben születetett 1911. november 25-én.
A családjában a vakság apáról fiúra szállt – olyan örökletes betegség volt ez, amely csak a férfiakat sújtotta. Nem születtek vaknak, fokozatosan vakultak meg. A látászavar már kisgyerekkorukban jelentkezett, és generációk óta egyetlen fiú sem láthatott húsz gyertyát fényleni a születésnapi tortáján.
Amikor Lucien apja, Étienne Perrin megismerte a feleségét, Emma még kislány volt. Vagyis Étienne még látott, amikor megismerte. Azután Emma lassan eltűnt a látómezejéből, mintha az arca fokozatosan párába burkolózott volna. Ezután már emlékezetből szerette.
Étienne mindent megtett, hogy megőrizze a látását. A legkülönfélébb dolgokat csepegtette a szemébe: gyógynövényoldatokat, franciaországi és külhoni forrásvizet, varázsporokat, csalán- és kamillafőzetet, rózsavizet és búzavirág-kivonatot, jeges vizet, meleg vizet, sót, teát, szenteltvizet.
Lucien véletlenül született. Az apja nem akart gyereket. Szeretett volna véget vetni a családot sújtó átoknak. És kétségbeesett, amikor megtudta, hogy az újszülött fiú és nem kislány, vagyis csak rövid ideig fogja látni a világot, ahová megérkezett.
Emma leírta neki a gyereket: fekete hajú, nagy kék szemekkel.
A Perrin családban soha senkinek nem volt kék a szeme. Mindenkinek fekete volt már a születésekor. Egybeolvadt a szembogár és a pupilla. Azután az évek során kivilágosodott, míg olyan szürkés árnyalatú nem lett, mint a durva só.
Étienne azt remélte, hogy a kék szem megóvja Lucient a családot sújtó átoktól.
Amint az apja, a nagyapja és a dédapja, Étienne is játszott orgonán és harmóniumon. Gyakran hívták istentiszteletekre, hogy Johann Sebastian Bachot orgonáljon, de azért is, hogy felhangolja a környék orgonáit.
Ráadásul Étienne hétköznap Braille-írást is tanított. Egyik, szintén vak unokatestvére gyártotta hozzá a könyveket egy kis műhelyben, Párizs V. kerületében.
1923 egyik reggelén Emma elhagyta Étienne-t. A férje nem is hallotta, amikor csöndesen betette maga mögött az ajtót. Épp egy tanítványával foglalkozott. A férfi hangját sem hallotta, aki a szemközti járdán várta a feleségét. Lucien viszont látta, amint az anyja elmegy.
Eszébe sem jutott, hogy visszatartsa. Úgy gondolta, hogy hamarosan úgyis visszajön, csak kocsikázik egy kicsit az illető úr szép autóján – nincs ebben semmi rendkívüli. Hiszen az apja sosem tudná ilyen kirándulással megörvendeztetni. És neki is jár egy kis szórakozás."
forrás: Takács Réka
