A Lepketánc, ha szigorúan (és a címre összpontosítva - Lepketánc, Zoé könyve) nézzük, akkor egy zongorista lány útjáról szól, ahol folyamatosan dolgozik (ennek köszönhetően ki is marad életéből a gyermekkori ott alvás a barátnőknél, vagy a hajhúzás formájában megjelenő szerelemvallás) fejlődik, kibontakozik és ahol persze rátalál önmagára. Arra az önmagára, akit, ha nem veszít el (pedig milyen könnyű így tenni), kiegyensúlyozott lehet egész életében.
Persze a Lepketánc jóval több, mint Zoé (a zongorista lány) útkeresése, hiszen sok-sok izgalmas ember veszi körül őt is, akik saját problémáikkal, feladataikkal kénytelenek megbirkózni. Így hát különböző életekbe tekinthetünk be, eltérő mentalitásokat ismerhetünk meg, pont úgy, mint egy mélyebb baráti beszélgetés során. Láthatunk magunk előtt kibontakozni egy későn felébredő édesapát, egy önmagát elvesztő édesanyát, de egy hihetetlenül nagylelkű, szinte már meseszerű segítőt is.
A könyv bár magával sodor, ugyanakkor végtelenül mély érzésű, elgondolkodtató, gyerek és fiatalkori emlékeket felidéző (mennyire, de mennyire meghatároznak ezek bennünket későbbi életünk során is), egyben hitet adó.
A sodrás alighanem köszönhető a szerző azon hozzáállásának is, hogy az idő nagyon-nagyon értékes jószág, amely megy a maga útján, és nem befolyásolható.
Mély érzés kell ahhoz, hogy valaki sírva fakadjon, amikor eszébe jut, hogy egykori ütött, kopott porcelánbabája egyszer csak eltűnt és bár kapott helyette egy látszólag sokkal tökéletesebbet, mégis az ő kedvenc, tökéletlen figurája hiányozzon neki felnőttként is. Ez a hiány az oka annak, hogy ugyanaz az illető később komoly gyűjteményt halmozzon fel ennek a babának a másaiból.
Az érzékeny emberek tudják azt is, hogy mindenkinek szüksége van biztatásra, dicséretre, és hogy a megrendíthetetlen magabiztosság sokak esetében csak egy jól felépített álarc. Sokan ugyanis életünk végéig fel tudjuk idézni azt a romboló, negatív kritikát tartalmazó mondatot, amely más(ok) szájából felcsendülve egyszeriben eltalált bennünket és többé nem eresztett minket.
Aki befelé (is) figyel, az tudja, hogy a természet hatalmas lélekemelő energiákat rejt magában, például egy szép tó, vagy egy nyugodt folyó formájában. Azt is tudja, hogy ugyanaz a társaság nem jelent életünk minden szakaszában ugyanakkora feltöltődést. Egyszer valakivel hajnalig is képesek vagyunk mulatni, máskor pedig nem találjuk a helyünket mellette. Ugyanakkor az is tény, hogy nincsenek véletlenek, az orrunk előtt vannak a lehetőségeink, csak meg kell tanulnunk látni őket.
Külön tetszik a kötetben, hogy az érzékenység mellett a mai modern lét lenyomata is megjelenik a könyvben. Például egy olyan lány formájában, aki rendkívül képzett, nagyon rátermett, és egyszerűen boldog tud lenni a szingli létben. Zenei oldal megálmodójaként pedig különösen magaménak érzem a szerző azon gondolatát, miszerint "a zene maga az élet, az élet maga a zene".
„- Hallod a zenét, ha rá gondolsz?
- Igen.
- Mikor hallottad először?
- Kilenc éve.
- Emlékszel még arra, hogy mit éreztél?
- Nem is tudom pontosan megfogalmazni – sóhajtotta lemondóan. – Talán leginkább boldogságot, hogy istenem, ilyen csodálatos zenét még nem hallottam. De jó, hogy megírták. És azt, hogy örökké ezt akarom hallgatni.” – Arca beszéd közben megváltozott. Csodálat, boldogság, nagy-nagy béke látszott rajta. Gondolkozva állt meg.
- És amikor vége lett, arra gondoltam, hogy el kellene játszanom mindenkinek, hogy hallhassa, és hogy boldog legyen, úgy, ahogy én! – suttogta áhítattal, és kicsordult a könnye.” (Idézet a 210. oldalról)
Na de, hogy kerül képbe a Lepketánc cím?
Ennek már neked kell utána járnod!
Értékelés: 6/6
szerző: nikiahatos